Felfoghatatlan, hogy búcsúznunk kell Tőled, mentorunktól, témavezetőnktől, oktatónktól. Felfoghatatlan, hogy a pandémia okán, méltó módon ezt nem tehetjük meg. Felfoghatatlan, hogy a folyosó végi kis irodában, a kutyás poszter mellett többé nem kérhetünk tanácsot Tőled és nem nevetünk együtt a vicceiden.

Fájó szívvel búcsúzik Tőled a családod, a kollégáid és mindenki, aki ismert. Színes egyéniség voltál, de erről a közeli hozzátartozóid és barátaid még sokkal többet tudnak mesélni, mint mi. Gazdag tudományos életpályádat bemutatják munkatársaid, megannyi bizottság és szervezet, melynek tagja voltál. Azonban mi, volt tanítványaid is szeretnénk elbúcsúzni, visszamenni az időben, és a hallgató szemszögéből bemutatni azt, hogy a publikációs számok és kurzuscímek mögött ki az az oktató, akit minden hallgató szeret. Akinek még az a diák is meghallgatja az óráját, akit nem érdekel a szerves kémia.

Az egyetem nem csupán falakból áll. Éppen a közösségtől, élményektől, és az ilyen oktatóktól, mint Te, válik azzá az intézménnyé, melyet úgy szeretünk. Az évfolyamok jöttek mentek, de Te mindegyikük számára legendássá váltál. Az előadásaidat már előre vártuk, és igyekeztünk az általad tartott laborgyakorlatokra bekerülni, mert a jó hangulat mellett rengeteget tanulhattunk Tőled. Mindannyiunk emlékezetében él a kép, ahogyan a munkától megkopott fehér köpenyed lobog az ablakon befúvó szélben. Te voltál a labor hőse, akire felnézhettünk és példaképünk lehetett. Sorra törnek fel az emlékek, amitől egyre nagyobbra húzódik a szánkon a mosoly, miközben a könnyeink potyognak a bánattól. A Kémia Intézet nélküled nem lesz ugyanaz. A ,,kutatólábost” nem fogják ismerni a fiatalabbak, és az intelem, hogy „nagyobbfajta krokodil ne ússzon benne” a vasárnapi ebéd utáni mosogatáskor sem lesz mindenkinek ismerős. Azt sem fogja már senki mérni, hogy „két vödör vízzel mennyit futnak százon” az oktatók. Nem mondja el senki a diákoknak, hogy ,,a tehén egy izomerizációs reaktor”, és azt sem, hogy mikkel fognak találkozni, ,,amikor a laborban eszetlenkednek”. A fiúk figyelmét sem hívja fel arra senki, hogy a ródium a legdrágább fém, és egy ,,igazi nőcsábító”. Ki fogja ezután megtanítani, hogy ,,hogyan készül a polip ropilén” és hogyan kell a "saccimetriát" alkalmazni? Mert a humor is része volt az egyéniségednek. Köszönjük, hogy önzetlenül segítettél, bármilyen rendezvényt is szerveztünk.

Köszönjük, hogy a kedvünkért megváltoztattad a tantervet abban az eleve kaotikus félévben, mikor hamarabb vittünk végig szintéziseket, minthogy megtanultuk volna az elméleti hátteret hozzá előadásokon. Te kedveztél nekünk azzal, hogy a sok-sok fehér porban végződő szintézis után mindenki olyan gyümölcsésztert készíthetett, amilyet épp megkívánt. Köszönjük, hogy a záróvizsga előtt az évfolyamunknak külön felkészítést tartottál. Köszönjük, hogy szerettél minket. Sosem fogjuk elfelejteni, hogy a posztgraduális képzésben térítésmentesen tanítottál. Mert hittél a fiatalokban, és csak az számított, hogy továbbadd a tudást. Hisz ilyen egy igazi mentor, tanár, kutató.

Elbúcsúztattál minket, amikor mi ballagtunk a mesterképzés végén. A beszédedben azt mondtad, hogy bármerre is sodor az élet, Rád számíthatunk. Felfoghatatlan, hogy most nekünk kell elbúcsúznunk Tőled. Hiszen olyan sokat tanítottál nekünk. Nem csupán katalízist, kutatói gondolkodásmódot, angol szakkifejezéseket, vagy fizikai szerves kémiát. A kémia iránti szeretetet, a hallgatókkal szembeni emberséges hozzáállást, és az elképesztő munkabírást. Azt, hogy ha sokat dolgozunk, elérjük a célunkat. Felkaroltad, aki hajlandó volt tanulni és fejlődni, de felkaroltad azt is, akiben senki sem hitt. Megpróbáljuk mindannyian megőrizni és továbbvinni a tanításaidat, életszeretetedet, hozzáállásodat. Az útravaló, melyet nekünk adtál, bennünk tovább élni fog, és megpróbáljuk mi is méltósággal továbbadni azt. Hálásak vagyunk, hogy megismerhettünk.

Kedves Stike! Mindig is szeretettel és tisztelettel fogunk emlékezni Rád:

A 2009–2014-es vegyész évfolyam valamennyi tagja