– Hangyapopulációkat vizsgált négy évtizeden át. Ez a „szerelemprojektje”?

– Ha időrendben nézem az engem foglalkoztató kutatási témákat, akkor első a Tisza, aztán a Fehér-tó, majd a homokvidék kutatása. Ha a „szerelmeket” kell sorba raknom, akkor a mediterránium is szóba jön, de elsőszámú szeretettémám a Bugac Projekt. Remélem, kijutok még Bugacra! Szeretnék még egy estét ott tölteni, hogy hallgathassam a lappantyú pirregését, az ugartyúk vagy a szarvasbika hangját, gyönyörködjem a rovarok, elsősorban a hangyák sokféleségében, és nézzem a pusztai naplementét, esetleg egy pohár borocskával kísérve…

– Hogyan jött létre a Bugac Projekt, a Szegedi Tudományegyetem szabadtéri laboratóriuma Bugac térségében?

– A Bugac Projekt története előbb kezdődött, mint maga a bugaci szabadtéri laboratórium létrejötte. Az 1962 és 1972 között futó Nemzetközi Biológiai Program (IBP) szele Magyarországra alig ért el. Akkoriban az ökológiai kutatásokat nem támogatták hazánkban, ezért távolról csodáltuk azt, hogy milyen átfogó projektek léteznek Afrikától Amerikáig. Az IBP egyik vezető helyszínének Lengyelország számított. A részletekről már tanársegédként is sokat olvastam. Így aztán 1972-ben, amikor kijutottam Lengyelországba, találkozhattam mindazokkal a kutatókkal, akik részesei, sőt irányítói voltak a Nemzetközi Biológiai Programnak. Hazatérve a szegedi – akkoriban József Attiláról elnevezett – egyetemre, vagyis a JATE Állattani Tanszékére, elhatároztuk, hogy mi is átfogó, ökoszisztémás kutatásba kezdünk. Három tagú teamünkben a növényevő rovarokkal Györffy György, míg Hornung Erzsébet olyan élőlényekkel – ászkarákokkal, ikerszelvényesekkel – foglalkozott, amelyek holt növényi anyagokkal táplálkoznak; én pedig a ragadozók felelőse lettem, úgyis mint a hangyáké és egyéb ragadozó gerinctelen állatoké. A kutatómunka elkezdése előtt vándoroltunk Szeged környékén, hogy biztos helyszínt, vagyis olyan területet találjunk, ahol például nem tűnnek el a kirakott kutatási eszközök, műszerek. Amikor 1975-ben megalakult a Kiskunsági Nemzeti Park, fölvettük velük a kapcsolatot. 1976-ban megtaláltuk a szabadtéri laboratóriumnak alkalmas területet Bugacon, ami most Bugacpusztaházához tartozik. Ez a nemzeti parknak egy viszonylag csöndes, félreeső része, így mentes a nagy turistaforgalomtól.

– Több mint százötven éves az ökológia kifejezés. 1866-ban alkotta meg Ernst Haeckel német darwinista biológus, aki az „öko”, vagyis a görög „lakás, ház, háztartás” kifejezéshez hozzáragasztotta a görög logoszból kialakított „lógia” rövidítéssel a „tudomány” jelentésű szót. Az elmúlt ötven évben hogyan bővült, hogy vált ökológiai programmá a Bugac Projekt?

– Ekkoriban a JATE Állattani Tanszékét Móczár László vezette, akit meg kellett győzni, de sikerült és egy-két témával, például darazsakhoz és egyéb röpülő rovarokhoz kapcsolódó kutatással bekapcsolódott a programba. Bár idős kora ellenére ő is kijárt Bugacra, de úgy fogalmazott: „az ökológia legyen a fiatalok dolga”. A rovarászokból álló teamhez még hallgatóként csatlakozott Körmöczi László, aki a növényközösségek szerkezetének, a vegetáció táj-léptékű mintázatainak kutatójává vált. Megbecsülni is nehéz, de százhoz közelít azoknak a hallgatóknak a száma, akik bekapcsolódtak a bugaci kutatómunkába.

A Szegedi Tudományegyetem Ökológiai Tanszék kutatóháza előtt a csoportkép a Bugac Projekt 40. születésnapja alkalmából készült. Az archív fotón (az álló sorban balról a második) Gallé László munkatársai körében. Fotó: G. L.

– Élősködő darazsak, viráglátogató méhek, ászkarákok, hangyák, pókok… – sorolta az imént. Hányféle élőlény élt a két és fél hektáros homoki pusztán kialakított szabadtéri laborban?

– A Bugac Projekt kezdetén fajszegény területnek gondoltuk a homokpusztai gyepet, reméltük, hogy nem kell bajlódnunk fajmeghatározással, vagyis az ökológiára koncentrálhatunk. Ezzel szemben már a kezdet kezdetén több mint 1400 fajt mutattunk ki. Később ennél is nagyobb változatosságra bukkantunk ezen a vidéken.

Gallé professzor dolgozószobájánban otthon érzik magukat a hangyák... Fotó: Kovács-Jerney Ádám

– Milyen célokat vettek át a Nemzetközi Biológiai Programból?

– Produkcióbiológiai célokat tűztünk ki. Megmértük, hogy mennyi növényi anyag keletkezik egy életközösségben, amit akkor ökoszisztémának neveztek. Megjegyzem, sajnos azóta az ökoszisztéma elcsépelt kifejezéssé vált. Mértük, hogy az életközösségben mennyi a keletkezett növényi anyag energiatartalma, ebből mennyit hasznosítanak a növényevők, mennyi bomlik le, válik a holt növényi anyaggal táplálkozóké, és így tovább. Ezeket az IBP-célokat bővítve kíváncsiak voltunk az életközösség részletesebb táplálkozási hálózatára. Tehát nem csak a mennyiségekre koncentráltunk, hanem arra is választ kerestünk, hogy mi mit eszik. Például ebben a bonyolult táplálkozási hálózatban legtömegesebb élőlények, a sáskák, pókok, gyíkok és a többiek, közöttük az ízeltlábúak egyedszámának 80 százalékát kitevő hangyák szerepét és kapcsolatait sikerült föltárni. Megnéztük, hogy e hálózaton belül melyek azok a kapcsolatok, amelyek szabályozzák a résztvevő populációk életét, mennyiségét, működését. A következő lépésként az ökológiai léptékű létért való küzdelem, a versengés került nagyító alá, például növényi és hangyaközösségekben, de a gyíkok között is. Kiderült, hogy ez a versengés például a növényevő kabócák, a poloskák, de a ragadozó pókok körében is kevésbé fontos.

A Bugac Projektről szóló kötet összeállítása közben fölpillantó Gallé László professzor szeme a kedvenc madaráról és kutyájáról készült fotókon, pókokról és hangyákról készült rajzokon pihenhet meg. Fotó: Kovács-Jerney Ádám

– „Az ember belenő milliőjébe” – írta Mendöl Tibor, a Békés vármegyei Nagyszénásról indult akadémikus „emberföldrajzról” írt könyve egyik fejezetcímeként. A szegedi ökológusok hogyan váltak a puszta lakóivá? Megjelenésük hogyan hatott a tájra?

– Bekerítettük a mintaterületet: a legelést kizártuk. Csakhogy a legelés fölhagyásával differenciálódás kezdődött. Az addig homogén legelőn különböző növényi foltok alakultak ki az alacsony buckahátakon és a buckák között. Tehát az egykori homoki legelőgyepből természetközeli gyepek alakultak ki. A buckaháti magyar csenkeszes gyepek és buckaközi, nagyobb nedvességigényű, úgynevezett kékperjés-serevényfüzes gyepek állatvilága is differenciálódott. Szukcessziós folyamatra, a növénytársulások fokozatos, egyirányú fejlődésére figyeltünk föl. A degradált, legelt terület lassan elindult a természetes állapot felé. Ennek a Kiskunsági Nemzeti Parkhoz tartozó területnek a természetvédelmi relevanciája is nagy. A növénytanosok, Körmöcziék vizsgálták a folthatárokat. Mi pedig a néhány négyzetméteres foltok ökológiai történései közül a rovarokra gyakorolt hatást néztük, azt kutatva, hogy ezek a foltok elég nagyok-e ahhoz, hogy ott önálló állattársulások is kialakuljanak.

– A térbeli egyenetlenséget hogyan képezi le a növényzet és erre hogyan reagálnak a különböző állatcsoportok?

– Pici foltok is elegendőek a kabócák, poloskák számára. Másoknak, például a sáskáknak, a farkaspókoknak, hangyáknak, különösen a gyíkoknak jóval nagyobb a térigényük.

– Ez miért fontos megállapítás?

– Mert ha rezervátumot, védett területet tervezünk, akkor fontos tudni, hogy mi az a minimális terület, ahol teljes életközösség háborítatlanul és hosszan meg tud élni. Tehát azt kell vizsgálni, hogy mekkora terület tud kiszolgálni egy teljes életközösséget. Egy kabócafolt, egy ászkafolt, egy hangyafolt nem esik mindig egybe. Vagyis differenciáltan, térben kell kezelni ezeket az egységeket.

Szegedi egyetemisták, madarászok a bugaci pusztán. Archív fotó: G. L.

– Az ökológusok megállapításait hogyan hasznosította az idén 50. szülinapját ünneplő Kiskunsági Nemzeti Park?

– Érdeklődéssel figyelték és sokoldalúan, anyagilag is támogatták munkánkat a nemzeti park munkatársai. Ismerték a projekt által feltárt értékeket, de a terület jelentőségére igazán akkor döbbentek rá, amikor egy szemináriumon elmondtam: a mintaterületünkön élő védett állatok és növények eszmei értéke a múlt század nyolcvanas éveinek elején jóval meghaladta az egymillió forintot. Ez napjainkban átszámítva közelíthetné a százmillió forintot. Ez a nem szakembereknek is közérthető érv, hogy mennyire fontos ezeknek a természetközeli területeknek a fenntartása.

A természet része az ember és műve – a bugaci pusztát szegélyező erdő szélén állították fel a Szegedi Tudományegyetem Ökológiai Tanszék kutatóházát

– Az ökológiai egységesség megőrzésére hivatott nemzeti parkon belüli terület sem különíthető el teljes mértékben a környezetétől. Ez milyen következményekkel jár?

– A mintaterület a bugaci puszta része, de annak szélén, a nyárfaerdővel és a legelővel is érintkezik. E határterület új kapcsolatok létezésére világított rá. A mintaterületről értékes állatpopulációk vándoroltak ki a legelőre, ahol a szürke marhák taposása és több más hatás veszélyeztette ezeket a rovarokat, a homoki gyíkokat. Holott a nyílt homoki gyepek egzotikumának számító homoki gyíkok annyira jól érezték magukat a mintaterületen, hogy ezeknek az állatoknak a sűrűsége a világ legnagyobb sűrűségű területei közé tartozott a vizsgálódásaink elején. Hasonlóképpen felbukkan itt a mai napig is a rákosi vipera, ez a bennszülött faj.

– A természet változásában zavaró tényezőnek számít az ember?

– A homoki gyepet, a sokezer négyzetkilométeres terület jellegzetességét, nem pedig a kuriózumnak számító, az azóta sajnos leégett bugaci ősborókást választottuk mintaterületnek. Enne oka, hogy a mintaterületen végzett kutatómunka eredményeit általánosíthassuk. Tudomásul vettük, hogy e terület veszélyeztetett az ember hatásaitól. Elkezdtük vizsgálni, hogy mi történik akkor, ha az ember megzavarja a természetet. Például utánoztuk a legeltetést azzal, hogy vágtuk a füvet, aztán tapostuk, illetve locsoltuk is, műtrágyáztuk és így tovább. Azt vizsgáltuk, mekkora a terhelhetősége egy-egy területnek, illetve: az ember zavaró beavatkozása milyen következményekkel jár. Kiderült: a legkárosabb hatást a műtrágya jelentette, míg például a locsolásnak nem a káros, hanem a pozitív hatását tapasztaltuk, hiszen megnövelte a biológiai sokféleséget.

Beléptek a nyárfák a gyepre – kutatással kontrolált módon erdős sztepp jött létre, így az egyik legértékesebb alföldi élőhelytípussá vált az SZTE bugaci mintaterülete. Archív fotó: G. L.

– A Kiskunsági Nemzeti Park területének kétharmadát az UNESCO Ember és Bioszféra programja 1979-ben bioszféra-rezervátummá nyilvánította. A bugaci puszta meddig képes megőrizni a természetességét?

– A szomszédos, telepített nyárfaerdőből megindult a nyárfasarjak betelepedése. Más fásszárú növények is kolonizáltak a mintaterületen. Ötven év alatt a nagy gyepfelületek mellett megjelentek a nyárfacsoportok, a galagonya, a boróka. Tehát kutatással kontrolált módon, hosszú távon erdős sztepp jött létre, vagyis az egyik legértékesebb alföldi élőhelytípussá vált az SZTE mintaterülete a Kiskunsági Nemzeti Park szélén. Ennek következtében a Kiskunsági Nemzeti Park továbbra is támogatja ezeket az egyetemi kutatásokat. A bokrok, fák, gyepek váltakozását mutató ősi vegetációs típusnak az állatvilága érdekes, a terület fejlődése a biodiverzitás szempontjából is érdekes.

– Milyen változásokat javasoltak a tágabb környezet, a puszta mint tájtípus jellegzetességeinek a megőrzése érdekében?

– Számos javaslatunk volt, megvalósult például közeli csatorna betemetése, ugyanis ez nem vizet hozott, hanem elvezette a talajvizet is. A közeli szikes tavak is kiszáradtak. A talajvíz csökkenése tragikus. A klímaváltozás megmutatja a hatását a szárazodásra hajlamos kikunsági területen. A nedvesebb, természetvédelmi szempontból értékesebb életközösségeket támogató buckaközök, a mélyedések lassan kiszáradnak. Eltűnik vagy elszegényesedik az eredeti élővilág. Oda a buckahátak szárazságtűrő és melegkedvelő társasága vonul le. Mindezt a változást a hangyapopulációkon negyven éven át végzett kutatómunkám is igazolja. Nagy állapotváltozáson megy át a terület.

A hangyák csodálatos életével is megismerkedtek a bugaci pusztán a szegedi egyetem biológia szakos hallgatói. Archív fotó: G. L.

– A szegedi egyetem biológia szakos hallgatói is bekapcsolódtak a bugaci puszta kínálta kutatómunkába?

– Szeged nem ökológus város, az egyetemen nem az ökológia, hanem a biológia tudományának más ágai virágoznak, gondoljunk csak az SZBK vagy az SZTE orvostudományi karán végzett kutatásokra. A tudományegyetemen az Állattani Tanszékről indult kutatómunka eredménye, hogy 1990-ben sikerült megalapítani az Ökológiai Tanszéket. Így aztán azok a fiatalok, akik például madarászok vagy rovarászok akartak lenni, előbb az Állattani, majd az Ökológiai Tanszék köré tömörültek. Az egyetemistáknak ökológiai, aztán speciális, például hangyaökológiai táborokat szerveztünk Bugacon. 1980-ban felépült egy kis faház, ott jöttünk össze. Tehát intenzív munka folyt a hallgatókkal, közel száz diplomamunka és több doktori, kandidátusi dolgozat született. Az ott dolgozó kutatók közül öten eljutottunk a professzorságig. Tehát igazi iskola alakult ki a Bugac Projektből.

A fél évszázados kutatómunka eredményeit, az SZTE Ökológiai Tanszék munkatársai megfigyeléseit, a Kiskunsági Nemzeti Parknak adott beszámolókat összefűzi egy kötetté, így összegzi a Bugac Projekt értékeit az ötletgazda és a program irányítója, Gallé László, a Szegedi Tudományegyetem professzor emeritusza. Fotó: Kovács-Jerney Ádám

– Mi a Bugac Projekt hatása, jövőbe mutató eredménye?

– Az MTA Zoológiai Bizottsága, köztük olyan tudósok, mint Balog János, Kaszab Zoltán vizitáltak nálunk és dicsérték a munkát. Bugaci mintaterületünkre az Akadémia főtitkára, Láng István, továbbá környezet- és természetvédők, köztük finnek, a brit ökológiai társaság tagjai látogattak el. Szinte a világ minden földrészéről fogadtunk ökológusokat Bugacon, ahonnan a szakértők a kutatási eredmények ismeretében és elégedetten távoztak. A Kiskunsági Nemzeti Parknak leadott jelentéseinkből, a szétszórtan megjelent cikkeinkből, a visszaemlékezésekből válogatott szemelvényekből tudománytörténeti jelentőségű kötetet állítok össze a Bugac Projektről a 2026-ban esedékes ötvenedik évfordulóra.

*

A nyitó fotón: A Széchenyi-díjas biológus, Dr. Gallé László, a Szegedi Tudományegyetem Természettudományi és Informatikai Kar Ökológiai Tanszék egykori vezetője, mai professzor emeritusza, aki az SZTE és az Akadémia érdeklődését is felkelőt Bugac Projekt fél évszázadát összegző könyvet ír és szerkeszt. Fotó: Kovács-Jerney Ádám

Újszászi Ilona

Fotó: Kovács-Jerney Ádám