– Először is gratulálok a Fődíjhoz, áruld el nekem, mint jelent számodra mind emberileg mind szakmailag?

Köszönöm! Azt gondolom, bárkinek, aki Magyarországon fizikával foglalkozik, ez a kitüntetés egy igazán megtisztelő elismerés. Ezúton is köszönöm fölterjesztőimnek: Dombi Péternek, az MTA Lézerfizikai Bizottsága elnökének, valamint Földi Péternek, a jelenlegi tanszékvezetőnek, hogy javasoltak erre a díjra.

Lehet, hogy annak is köszönhető a dolog, hogy mindkét fiatalembert tanítottam annak idején az egyetemi éveik alatt. Sőt, Földi Péter egykor a PhD-hallgatóm is volt. Most pedig – bár lehet, hogy ez egy kicsit túlzás, de mégis így érzem – beteljesítette azt az álmot, amire sok egyetemi oktató vágyik: az egykori tanítvány ma professzor, tanszékvezető, egyetemi tanár azon a tanszéken, ahol én is dolgoztam.

Ez igazán jó érzéssel tölt el. Látom a folytatást, látom azt, hogy amit én egykor, 35-40 évvel ezelőtt elindítottam az ma is tovább él.

– A díjat iskolaalapító tevékenységért is odaítélik. Úgy gondolod, hogy ez a te munkásságodban is központi szerepet játszott?

Igen, ez így van. Ha meg kellene fogalmaznom, hogy mit tartok a legnagyobb érdememnek – azok közül a szempontok közül, amelyeket a díj kapcsán is kiemeltek –, akkor én is ezt tartom a legfontosabb eredményemnek: hogy sikerült itt Szegeden egy olyan – ha nem is nagy létszámú – kutatói „iskolát” kialakítani, amelynek tagjai, Földi Péter, Czirják Attila és a mai fiatalok, téged is ideértve, elindultak ezen a kutatási vonalon: a fény és anyagi rendszerek kölcsönhatásainak elméleti vizsgálatának területén

Úgy gondolom, hogy a szegedi fizika egyik problémája korábban az volt – ezt akár ki is vághatod, ha túl kritikusnak tartod –, hogy sokáig túlzottan szétforgácsolt témakörökben zajlott a munka. Ez pedig nem segíti a nagyobb eredményességet vagy produktivitást. Mindig úgy véltem, hogy érdemes lenne egy összefogottabb tematikát követni. Ezt nemcsak én gondolom így, hanem többen is a környezetemben, még olyanok is, akik maguk nem feltétlenül ebben az irányban dolgoznak, de ők is látják, hogy ennek van értelme.

Természetesen minden kutatási területnek megvannak a maga kivételei. Előfordul, hogy valaki teljesen egyedül, mindenféle stáb nélkül is szép eredményeket tud elérni. De a tapasztalat mégis azt mutatja, hogy az elméleti fizikusok is akkor tudnak igazán számottevő eredményeket produkálni, ha van körülöttük egyfajta „kritikus tömeg”.

Én mindig is efelé próbáltam haladni – több-kevesebb sikerrel. Úgy érzem, ennek eredményeként mára kialakult egy olyan környezet, ahol vannak olyan emberek, akik kapcsolódni tudnak vagy szeretnének a Szegeden legeredményesebben kutatott témákhoz.

– Ezt a kritikát, amit az előbb megfogalmaztál – vagyis hogy a kutatási tematika sokszor széttartó – úgy érted, hogy a kísérleti és elméleti munka közötti kapcsolat sem elég szoros? Vagy inkább az Elméleti Fizikai Tanszék szempontból látod ezt így?

Minden tekintetben így gondolom. Egyrészt már maga az elméleti fizika csekély létszámú tanszéke is kissé szétszórt irányokban működik. Én ezt az eredményesség szempontjából nem tartom különösebben hasznosnak. Persze ez érthető: mindenkit hajt a saját érdeklődése, és ha valaki már egy irányba elkezdett valamilyen irányban dolgozni, akkor azt nem könnyen adja fel – főleg nem külső szempontok vagy impulzusok hatására. Aki valamiben már otthonosan mozog, ismeri az irodalmát, abban szívesebben folytatja a munkáját.

Másrészt nem csak a tanszékről van szó, hanem az egész Fizikai Intézetről is. Azt látom, hogy az érdeklődési körök mostanra valamennyire már koncentrálódtak – elsősorban a lézerfizika, fény–anyag kölcsönhatás irányába –, de úgy érzem, ebben még tovább is lehetne és kellene lépni.

Az például, hogy most Szegeden működik az ELI (Extreme Light Infrastructure), rengeteget hozzátehet ehhez a folyamathoz – legalábbis potenciálisan. Reméljük, hogy ez gyakorlatban is így lesz: hogy több közös publikáció születik, több olyan eredmény, ami elméletileg is és kísérletileg is alá van támasztva. Mert ha az ember végignézi, miért szoktak Nobel-díjat adni, az esetek nagy részében olyan kiváló kísérletekért, amelyeket komoly elméleti háttér támogatott meg. Ez egy nagyon jó irány.

– Feltételezem, hogy ehhez a véleményedhez a külföldi tapasztalataid is hozzájárultak.

Igen, ez teljesen igaz. Igyekeztem mindig olyan helyeken megfordulni külföldön, ahol ez a stratégia – a tudományépítés stratégiája – ilyen módon, koherensen és hosszú távon működött. És ezek a tapasztalatok valóban hozzájárultak ahhoz, hogy így lássam a helyzetet itthon is.

– Hogyan indultál el a fizika, a fizikussá válás útján? Ugye, akkoriban még nem is biztos, hogy létezett ilyen képzés Magyarországon.

Fizikusképzés már volt az ötvenes években – elsősorban Budapesten. Pontosan nem tudom, mikor indult, de akkor már működött. Később Debrecenben is elindult, főként az Atomki révén.

Ami Szegedet illeti: én az első olyan évfolyam tagja voltam, amelynek hivatalosan is az volt a neve, hogy "fizikus évfolyam". Valójában én kaptam meg Szegeden elsőként a „fizikus” diplomát 1971-ben – mégpedig pusztán azért, mert ábécé szerint én voltam az első. Ez így alakult.

– Mi indított végül arra, hogy a fizikát válaszd?

Ez egy nehezebb, összetettebb kérdés. Mindig is vonzódtam a bölcsészet és a művészetek iránt is. Kecskeméten, a Katona József Gimnáziumban jártam középiskolába, és ebből a szempontból is kiváló tanáraim voltak. Nagyon szerettem például az irodalmat, történelmet.

De nagyon szerettem a matematikát és a fizikát is, és a negyedik osztályban kaptunk egy új fizikatanárt, Szakács Jenőt. Ő kiváló pedagógus volt: nagyszerű kísérleteket mutatott be az órákon, szakkört is vezetett, ahol feladatokat oldottunk meg. Nagyon tudta lelkesíteni az embert, és képes volt fölkelteni az érdeklődést a fizika iránt.

Valószínűleg azért őt tették a mi osztályunk fizikatanárává, mert az osztályból hat-hét osztálytársam is orvosi egyetemre akart jelentkezni, és akkoriban az orvosi felvételinél – a biológia mellett – a másik tárgy kötelezően a fizika volt. Úgyhogy ebből is következett, hogy alapos fölkészítésre volt szükség. De végül az osztályunkból hárman is fizikusképzésre jelentkeztünk – velem együtt.

Pedig az osztályunk alapvetően humán osztály volt – kevesebb matematikát és fizikát tanultunk, inkább a latin és az orosz volt hangsúlyos. Így még inkább szerencsének tartom, hogy pont akkor, pont ott egy ilyen jó tanárt kaptunk. Ez sokat számított. Ez az, ami végül is a fizika felé terelt.

– Nem volt nagy ugrás a humán osztályból egyszer csak fizikushallgatóvá válni?

Talán nem. Vagy legalábbis nem éreztem annak. Részben azért, mert a negyedik osztályos fizika nagyon jó volt – és nem csak az órák, hanem a fizika feladatmegoldó szakkörök is, amelyek az iskolában működtek. Ezek valóban jól fölkészítettek arra, hogy az ember próbáljon meg helytállni majd az egyetemen is.

Úgy tűnik, hogy ez sikerült is. Végül is abszolváltam az egyetemet – ha nem is a legkiválóbb eredménnyel, nem kaptam piros diplomát –, de azért mégis jeles minősítéssel végeztem az akkori nevén József Attila Tudományegyetemen fizikusként.

Nagyon élveztem a matematikát is. Olyan professzorok tanítottak minket, hogy az ember ráébredt, milyen hihetetlen szépségei vannak ennek a tudománynak. Gondoljunk csak Kalmár Lászlóra, Szőkefalvi-Nagy Bélára, Tandori Károlyra, – csupa világhírű akadémikus. Ezek az emberek formálták a szemléletünket.

Egy másik kiváló tanár, Pintér Lajos, volt az, aki először adott a kezembe egy „extra” matematikai könyvet. Mivel nagyon jól tudtam oroszul, elvitt a Bolyai Intézet könyvtárába, és ott különleges orosz nyelvű matematikai szövegeket keresett nekem. Ezek nem jelentettek számomra nehézséget, és nagyon inspirálóak voltak.

– Milyen volt abban az időben fizikushallgatónak lenni Szegeden?

Hát… valahogy hiányzott még az a később kialakult fizikus öntudat, amit ma már természetesnek veszünk. Akkor még nem léteztek a későbbi hagyományok – nem volt fizikusinduló, nem volt MAFIHE, klubestek vagy hasonlók.

Ez a fajta közösségi, társasági szellem, ami később összeforrt a fizikushallgatói léttel, még nem volt jelen, amikor én idekerültem. Ez csak jóval később kezdett kialakulni.

– Milyen volt akkoriban a fizikushallgatók társasági élete?

Nem volt különösebben színes. Nem tudom pontosan, miért, de nem alakult ki olyan erős közösségi élet, mint ami később jellemző lett. Persze voltak kirándulásaink, gyakran együtt mentünk a velünk egy évfolyamban lévő matematikushallgatókkal. Jártunk az ország különböző pontjaira – ezek emlékezetes események voltak. Néha mi is beültünk az Alabárdosba, ami akkor kedvelt borozóhely volt, de például olyan rendezvények, mint a mai fizikus teadélutánok, akkoriban nem voltak.

Szigorúbb volt a képzés, másfajta követelményrendszer volt. Nem létezett a kreditrendszer – minden pontosan meg volt szabva, és ha valaki háromszor megbukott egy tárgyból, annak félévet kellett ismételnie, s ha ez sem sikerült, vége lett az egyetemi életének.

– Hányan voltatok az évfolyamodban?

Amikor kezdtük, a létszám 9 fő volt, de ez később változott. Volt olyan, aki nem velünk kezdte a fizikát, hanem más szakról jött át. Ilyen volt Garab Győző kollégám is, aki először matematika-fizika tanár szakon kezdett, majd valamikor az első évfolyamban vagy a második év elején csatlakozott hozzánk. Később biofizikus lett, és a Szegedi Biológiai Központban intézetvezetőként is dolgozott.

Olyan is előfordult, hogy valaki nálunk kezdett fizikusként, de végül más irányba ment: például vegyész lett. Mindenesetre a fizikus diploma sok irányba nyit utat.

– Ez valóban így van. Sok példát lehet említeni, ugye?

Igen, én is mindig ezt mondom: fizikus diplomával szinte bármi lehet az emberből. Hadd mondjak egy friss élményt: feleségemmel nemrég voltunk egy úgynevezett „ajándékhangversenyen” a Dóm téren. A zenekart Gyüdi Sándor vezényelte, akit ugyan én személy szerint nem tanítottam, de tudom, hogy nálunk végzett – matematika-fizika szakos volt, de azután a konzervatóriumot is elvégezte, és ma már vezető karmester Szegeden.

Az egyik szólista pedig Szélpál Szilveszter volt, akiről közismert, hogy fizikus diplomát és fizikatanári végzettséget is szerzett. Nagyon gyakran hallani őt a Szegedi Nemzeti Színház opera-előadásaiban. S ha már a zenészeknél tartunk: Cser Krisztián az Operaház vezető basszistája is Szegeden kapott fizikus diplomát.

De sokan dolgoznak az informatikában, és más műszaki területen, sőt mondhatnék ismert nagyvállalkozókat is, akik szintén fizikus oklevél birtokosai.

– A több évtizedes pályafutásod alatt van olyan tudományos eredmény, amire különösen büszke vagy? Olyasmi, amire jó érzéssel tekintesz vissza?

A legtöbbet az atomok közötti koherenciával foglalkoztam. Egészen pontosan azzal a kérdéssel, hogy mi történik, amikor egy atom különböző energiaszintjei között koherens időfejlődés zajlik – ez egy elméleti és kísérleti szempontból is régóta kutatott terület. Aztán ebből továbblépve az érdekelt, hogy mi történik akkor, ha nem csupán egyetlen atom viselkedik így, hanem sok atom kollektív módon, koherensen vesz részt az időbeli állapotváltozásokban.

Ez az a témakör, amelyhez a nemzetközi irodalomban az én nevem is kapcsolódik. Két jelentős könyv is foglalkozik ezzel: az egyik az Institute of Physics (a brit fizikai társaság kiadója) gondozásában jelent meg 1996-ban, és a "Superradiance", vagyis a sokatomos kollektív koherens emisszió elméletét és kísérleti hátterét is tárgyalja. Ezt négy kiváló orosz kollégával együtt írtuk, zömmel saját eredményeinket bemutatva. A kísérleteket természetesen nem én végeztem, de azok eredményeit is részletesen elemeztük. Bár azóta is sok új dolog történt, a könyv ma is a terület alapvető összefoglalójának számít.

A másik kötet a Springer kiadásában jelent meg, egy lézerfizikával foglalkozó kézikönyv: "Laser Physics and Applications – Fundamentals". Ebben engem kértek föl, hogy a szuperradiancia témáját dolgozzam ki – amit Trifonov professzorral, korábbi szentpétervári aspiránsvezetőmmel közösen írtunk meg. Ez korábbi munkánk nemzetközi elismerése és jelentős szakmai megtiszteltetés volt.

Emellett természetesen számos nemzetközi folyóiratcikk is született ezekről a témákról, de ha ezekbe most jobban belemennénk, az talán túl messzire vezetne.

– Hogyan élted meg azt az időszakot, amikor rád bízták az Elméleti Fizikai Tanszék vezetését, Gyémánt Iván után?

Igen, valóban Iván után vettem át a tanszéket. Azt gondolom, hogy legjobb tudásom szerint igyekeztem ellátni ezt a feladatot. Persze az idők változnak – a tanszékvezető szerepe más volt korábban, mondjuk a hetvenes-nyolcvanas években, mint amikor én kerültem ebbe a pozícióba már a 2000-es években. Egyre inkább azt éreztem, hogy a vezetői szerep súlya csökken, és már nem olyan mértékben határozza meg az irányokat, mint régen. Már jóval azelőtt, hogy én lettem a tanszékvezető, eredményesen tudtam pályázni OTKA támogatásokra, nemzetközi kapcsolatok építésére, és sikeres tudtam lenni a PhD képzés területén is.

Vezetőként pedig szakmai szempontból próbáltam olyan irányba terelni az energiákat, amit hasznosnak gondoltam, vagyis, hogy ne aprózzuk szét a meglévő erőket, hanem egy irányba vigyük – s ez Szegeden értelemszerűen a fény–anyag kölcsönhatás, a lézerfizika iránya volt. Végső soron nem is tanszékvezetőként kezdtem ezt a munkát, hanem már korábban – az ifjúság irányítását, a fiatalok támogatását, a pályájuk terelgetését olyan irányba, ami szerintem Szegeden különösen fontos lehet.

De persze az is természetes, hogy mindenki szereti azt csinálni, amit korábban is művelt, és voltak és vannak is ilyen kollégáim, akik nem ezt a vonalat követik, de én nem akartam drasztikus módon erőltetni más irányokat. Nem is lett volna helyénvaló, hogy megpróbáljak „kádereket cserélni”, ahogy mondani szokás, vagy mindenkit rávenni arra, hogy olyan témával foglalkozzon, amit én szeretek vagy hasznosnak tartok. Én inkább igyekeztem támogatni mindenkit abban, amit jól csinál, és amiben értéket tud létrehozni.

– Ami pedig a lézerfizikát illeti, Szegeden tényleg nagy hagyományai vannak a lézerfény előállításának, illetve, hogy ezt a fényt valamilyen céllal irányítottan használják. Ez nem légből kapott irány.

Így van. Ha szabad még egy személyes emléket is felidéznem: amikor a hatvanas évek második felében hallgató voltam, akkor jelentek meg az első lézerek Szegeden. Nem ezek voltak az első magyarországi lézerek – azok Budapesten, a KFKI-ban működtek – de a Szegedre kerülő típusok azoknak kisebb változatai voltak.

Én akkor a Kísérleti Fizikai Intézet diákköröseként kezdtem el tudományos munkát végezni, mégpedig a kísérleti lézerfizika területén, amit egyetemünkön Ketskeméty István professzor indított el. Valószínűleg ez is nagyban befolyásolta azt, hogy később az elméleti érdeklődésem is ebbe az irányba fordult.

– Egyébként nem kis szó, hogy 1960-ban fedezték fel a lézert, és 1968-ban már itt, a vasfüggönyön túl, egy alföldi városban is működött ilyen eszköz.

Igen, ez valóban figyelemre méltó. De ennek megvolt az előzménye: Magyarországon is komoly hagyományai voltak az optika és a fény vizsgálatának. Amit ma fotonikának hívunk, annak már akkor is megvoltak a hazai úttörői. Budapesten például Jánossy Lajos köré csoportosult egy kiváló kutatói közösség – tanítványai között volt Varga Péter és Farkas Győző is.

Minket, másodéves hallgatókat – ez 1968-ban történt – nyári gyakorlatra hozzájuk küldtek. Ott, a KFKI úgynevezett „négyes épületében” láttunk először működő lézereket. Farkas Győző ott végezte azokat a kísérleteket, amelyek révén később világhírű lett, például az attoszekundumos impulzusok előállítása terén (együtt dolgozva Tóth Csabával, aki azután a világhírű Lawrence Berkeley National Laboratory kutatója lett, majd a szegedi ELI ALPS kutatóintézettel is szoros kapcsolata alakult ki). Ennek az iskolának a követői közül emelkedett ki Krausz Ferenc munkássága is.

– Korábban említetted, mennyit jelentett számodra a tanítás. Van olyan pillanat az oktatói pályád során, ami különösen emlékezetes maradt?

Sok ilyen pillanat van – nehéz egyet is kiemelni. Az oktatás egyfajta fejlődési folyamat. Az ember igyekszik egyre jobban és jobban megfelelni ennek a feladatnak. A legnagyobb öröm számomra az, amikor egy kiváló hallgató a vizsgán, a tétel mély megértéséről tanúságot téve adja vissza azt a tudást, amit tőlem kapott.

– Amikor először kezdtél tanítani, gondolom, gyakorlatokat tartottál. Volt benned izgalom?

Volt bennem egyfajta egészséges izgalom, de nem az a fajta drukk, amit például egy vizsga előtt érez az ember. Inkább egyfajta magabiztosságot éreztem, amit az egyetemen megszerzett tudás alapozott meg. Nagyon jó tanáraink voltak. Ha egy valakit kiemelhetek közülük, az Horváth János, aki az egész elméleti fizikát végigtanította nekünk – a mechanikától és elektrodinamikától kezdve a kvantummechanikán keresztül a statisztikus fizikáig. Ráadásul rendkívül átfogó szemlélettel, és mindig a korszerű irányokat is beépítve az oktatásba. Ez adott egy stabil alapot, amikor elkezdtem tanítani.

Az első néhány évben heti tíz-tizenkét órám volt, gyakran ugyanazt a tárgyat több csoportban is tanítottam. Igyekeztem változatos feladatokat adni. Ez az időszak meglehetősen megterhelő volt, rengeteg felkészülést igényelt – de sokat tanultam belőle. Eleinte talán túl szigorú is voltam, ritkán adtam ötöst. Később ez enyhült.

Tanítottam az összes elméleti fizikai tárgyat – a mechanikától és elektrodinamikától kezdve tartottam gyakorlatokat kvantummechanikából, tanítottam termodinamikát, statisztikus fizikát, szilárdtestfizikát és magfizikát is. Ez mind bővítette a látókörömet. Az első előadás, amit tartottam, az optika volt. Ez akkor még egy féléves tárgy volt, de később „Elektrodinamika, optika és relativitáselmélet” címmel összevonták. Az első évfolyam, akiknek ezt előadtam, elég emlékezetes: Fehér László professzor, aki a közelmúltig tanszékvezetőm is volt és Bartha Ferenc, tanszékünk későbbi munkatársa is abba az évfolyamba jártak.

– Szerinted hogyan kell elméleti fizikát modern módon oktatni?

– Ez egy nehéz kérdés. Azt hiszem, minden tudományterületen – így a fizikában is – törekedni kell arra, hogy az ember valamilyen módon kapcsolatot tartson a modern fejleményekkel. Még ha ezt nem is lehet maradéktalanul megvalósítani, fontos, hogy érzékeltessük a hallgatókkal: mi az, ami ma érdekes, új vagy fontos a fizikában.

Ez nem egyszerű feladat. Nagy tapasztalat kell ahhoz, hogy ezt az ember sikeresen csinálja. Gyakran nagyon elveszünk a számolások részleteiben, főleg az elméleti fizika előadásain. Pedig ennél többet jelent, ha a kvalitatív – azaz nemcsak számokkal és képletekkel leírható – tartalmat is meg tudjuk ragadni. Úgy, hogy azok valóban átjöjjenek, és a hallgatóság megértse a jelentőségüket. Ez nem könnyű, mert az elméleti fizika lényege – ahogy néha költészethez is szoktam hasonlítani – a tartalom és a forma egységében rejlik. Vannak gondolatok, koncepciók, amelyek meghatározóak, de ezeket csak akkor lehet igazán megérteni és átadni, ha megfelelő matematikai formába is öntjük őket. Ez ad nekik meggyőző erőt.

Akinek könnyen megy a matematika, annak ez igazi élményt jelenthet. De az oktatónak és a hallgatónak egyaránt sokat kell beletennie, hogy átélje ezt az élményt – a mögöttes fizikai tartalmat és ugyanakkor a formát, azaz a matematikát is. Ez nagy kihívás. Én próbálkoztam ezzel, és azt hiszem, talán többször, mint kevesebbszer ez sikerült is. De ahogy múlik az idő, ez egyre nehezebb. Nehezebb lépést tartani az új gondolatokkal, és azokat befogadható módon átadni a hallgatóságnak. Talán ezért is döntöttem úgy 75 évesen, hogy most már átadom a stafétát, és hagyom érvényesülni a fiatalabb kollégákat.

– Már most is sok jó tanácsot adtál, de ha egyetlen üzenetet küldhetnél a most induló vagy jelenlegi fizikus hallgatóknak, mi lenne az?

– Ez is nehéz kérdés, mert két eltérő megközelítés is lehet sikeres. Az egyik út, hogy valaki már korán kiválaszt magának egy szűkebb területet – legyen az kísérleti vagy elméleti – és abban próbál egyre mélyebbre jutni, egyre több részletet megérteni, majd ehhez hozzá is tenni valamit. Ehhez jó ötletek és széles alapozás kell, amit persze egy jó témavezető tud biztosítani. Fontos tehát, hogy a fiatal megtalálja azt a témavezetőt, akinek a stílusa a leginkább illeszkedik az övéhez.

A másik út az, hogy valaki minél többféle területen próbál ismereteket szerezni, minél tágabb horizontot kialakítani. Ez viszont azzal jár, hogy egy-egy szűkebb területen kevésbé tud elmélyülni. Tapasztalataim szerint az első típus – a specializáció – általában hatékonyabb, ha az eredményességet szűken, például publikációk számában mérjük.

A második típus viszont nagyobb örömet adhat: az ember sokféle összefüggést ismer meg, szélesebb rálátást szerez. Engem mindig ez a típus vonzott inkább.

– Ismerve a pályafutásodat, úgy látom, inkább azt a „második típusú” tudóstípust képviseled, aki nem egyetlen specializációban mélyül el, hanem szélesebb látószöggel közelít a fizikához.

Igen, pontosan így van. Én mindig is arra törekedtem, hogy minél többet megértsek a fizikából – és hozzátenném, nem csak a fizikából. Fontosnak tartom, hogy az ember nyitott legyen a környezetére, befogadja a különféle tudományos és kulturális hatásokat: irodalmat, zenét, képzőművészetet. És persze nemcsak befogadni kell, hanem valamilyen módon vissza is kell adni mindezt a környezetének, a tanítványainak – ami persze nagyon nehéz feladat. Mégis, ha van olyan tudás, amit a pályám során sikerült megszereznem, akkor azt szeretném úgy átadni, hogy mások is hasznosítani tudják.

– Mivel ezt az átfogóbb szemléletmódot választottad, utólag visszatekintve úgy érzed, jól döntöttél, hogy elméleti fizikus lettél? Vagy volt olyan pont, amikor úgy érezted, hogy más irányba is érdemes lett volna elmozdulni?

Azt gondolom, hogy az elméleti fizika jó döntés volt számomra. Amikor én kezdtem a pályámat, a különbség a korszerű nyugat-európai vagy amerikai kísérleti kutatások és a magyarországi lehetőségek között sokkal nagyobb volt, mint ma. Ez a szakadék pedig – valljuk be – mesterségesen is fenn volt tartva. Az utazás nyugatra komoly akadályokba ütközött, és a másik oldalon sem mindig fogadták szívesen a keleti kutatókat.

Ötödévesként három hónapot töltöttem Minszkben, egy részképzésen az ottani egyetemen és a Belorusz Tudományos Akadémia Fizikai Intézetében. Ott lenyűgözött, milyen fejlett lézeres és optikai kísérleteket folytattak – például hatalmas neodímium rudakat használtak, ami akkoriban itthon elérhetetlen volt. Később persze itthon is elkezdett fejlődni a kísérleti háttér, főleg a hetvenes évek közepétől, amikor olyan tehetséges és elhivatott kutatók kezdtek működni Szegeden, mint Bor Zsolt vagy Szatmári Sándor. Ők külföldi tapasztalatokat hoztak, elsősorban Göttingenből, és az elosztott visszacsatolású festéklézerek, illetve az excimer lézerek terén világszínvonalú eredményeket értek el.

Azonban az elméleti fizika jobban illeszkedett a személyiségemhez. Ezért is fogadtam örömmel, amikor a statisztikus fizika vizsga után Horváth János megkérdezte, hogy nem szeretnék-e végzés után az ő tanszékén dolgozni. Én inkább az a típus vagyok, aki minél több területbe bele akar látni, meg akarja érteni a szélesebb összefüggéseket. És ehhez az elméleti fizika jó terepet biztosít – már csak azért is, mert nem igényel drága műszereket. Elég egy könyv vagy egy folyóirat, hogy az ember elindulhasson egy gondolat mentén.

Igaz, akkoriban még a könyvekhez is nehéz volt hozzáférni. Nem volt fénymásoló, vagy ha volt is, nem lehetett szabadon használni. Emlékszem, az első angol nyelvű cikkeket kézzel másoltam le, hogy később újra el tudjam olvasni. Ez mai szemmel szinte képtelenség.

– Akkor tehát úgy látod, ma a fiatal fizikusok helyzete könnyebb? Vagy inkább nehezebb?

Vegyes a kép. Azt gondolom, hogy ma sokkal élesebb a verseny. Rengeteg kutatóhely van a világon, és mindenütt komoly munka folyik – nehéz olyan újdonsággal előállni, ami igazán figyelmet kelt. Ugyanakkor az információhoz való hozzáférés ma sokkal könnyebb. Ha éjszaka eszembe jut, hogy valamit nem értettem egy cikkből, elég elővenni a mobiltelefonomat, és néhány perc alatt megtalálom a választ. Ez régen elképzelhetetlen lett volna.

Szöveg: Dr. Hack Szabolcs

A képen: Az elméleti fizikus, akitől a kísérleti demonstráció sem áll távol

Benedict Mihály professzor a kvantumállapotok tulajdonságait szemlélteti polarizátorokkal a 2023-as Fizika Napján.