– Hogyan kezdődött „kapcsolata” az áltudományokkal?

– Szinte minden természettudománnyal hivatásszerűen foglalkozó ember, így én is, valamilyen szinten kell, hogy reagáljon az áltudományok kihívásaira. A legfontosabb ellenszer nyilván a tudományos ismeretterjesztés. Vannak néhányan, akik rendkívüli erőfeszítéseket tettek, ill. tesznek ennek érdekében. Az egyik emblematikus úttörő Beck Mihály akadémikus volt. Aztán a Szegedi Tudományegyetemen itt vannak például Boldogkői Zsolt vagy Csupor Dezső professzorok. Dezső rendkívül népszerű blogot is működtet, amelynek a neve Ködpiszkáló. Ott van Fábián István professzor a debreceni egyetemről, aki szintén vegyész és a tudomany.hu oldalt szerkeszti, amit az MTA is támogat, vagy Riedl Miklós tanár úr az ELTE-n. (A lista természetesen nem teljes, és elnézést kérek azoktól, akiket kihagytam.) Nos, ebben a ligában én csak „műkedvelőnek” számítok, inkább egyfajta hobbim ez. Ha szembejön velem egy arcpirító bugyutaság, az olyan, mint a pingpongban a magas labda, nem szabad kihagyni. Számomra egyébként úgy kezdődött ez az egész, hogy egyszer a Szegedi Nagyáruház passzázsán odalépett hozzám egy úriember és kezembe nyomott egy reklámanyagot. Ez arról próbált meggyőzni, hogy a vízből feltétlenül el kell távolítani az anionokat és csak kationokat szabad benne hagyni, mert utóbbiak tesznek csak jót a szervezetnek, előbbiek mérgezőek. Az ő vize pedig aniontól mentes. Egy liter vizet akciósan már tízezer forintért megkaphattam volna, de csak aznap és ott a helyszínen. Megköszöntem a tájékoztatást (a vízből persze nem vettem) és nagy örömmel hoztam a tanszékre kollégáknak ezt a pamfletet bemutatni, nyilván nem kis derültséget okozva. A történet olyan nagy sikerrel járt, hogy a közvetlen környezetemben lévő fiatal és idős kollégák, hallgatók elkezdtek nekem ilyen jellegű anyagokat küldeni. Ez egy idő múlva kisebb gyűjteménnyé állt össze, amit valamilyen módon szerettem volna megosztani a nyilvánossággal. Ekkor jelentkeztem be az SZTE Szabadegyetemen egy előadásra 2010-ben, amit aztán egy másik is követett 2015-ben:

– Melyik a kedvenc áltudományos története?

– Sok van, nagyon nehéz választani. De talán az elektrolitikus méregtelenítő készülék a legnagyobb kedvencem. Képzeljünk el egy lábmasszírozó edényt, amit elektrolitikus méregtelenítőként adnak el. A készülék úgy „működik”, hogy az ember lábfürdőt vesz és miközben ezt megteszi, bekapcsolja a méregtelenítő funkciót. Ekkor történik a varázslat. A működő készülékben egy idő után elszíneződik a víz és állítólag a víz színe mutatja meg, hogy éppen milyen betegsége van a páciensnek. Mondjuk, ha sárga színű lesz a víz, akkor az epével, ha pedig zöld, akkor a vesével van valami gond, már a gyártó szerint. Ezt az eszközt a hiszékenység vámszedői főleg idős emberek körében tartott „árubemutatókon” árulták több százezer forintért. A lebuktatásukhoz egy egészen egyszerű kísérletre volt csak szükség. A tudományban alapvetés, hogy mindig körültekintően megtervezett kontroll kísérleteket kell végezni, ha valaminek a működését ellenőrizni szeretnénk. Ebben az esetben az volt a kontrollkísérlet, hogy a készülék „méregtelenítő funkcióját” bekapcsolták úgy is, hogy nem volt benne senki lába, és csodák csodája, így is elszíneződött a fürdővíz. A megoldás, hogy két vas elektród volt elrejtve a ketyerében és közéjük kis elektromos feszültséget kapcsoltak. A vas elektródok közül az anód oxidálódott, az így képződő vas oxidok vagy hidroxidok pedig megszínezték a vizet. A vas különböző oxidjainak a körülményektől függően egészen sokféle színe lehet, ezért volt az elszíneződés mindig más és más. Méregtelenítésről tehát szó sem volt, csak pénztárcaürítésről. A történet legszomorúbb vonatkozása, és ez az áltudományos megtévesztésekben mindig a legfelháborítóbb, hogy a „feltaláló” eleve tisztában volt a tudományos hátérrel, és szánt szándékkal átverésre használta azt.

Az elektrolitikus méregtelenítő készülék felidézése közben garantált a jó kedv Fotó: Kovács-Jerney Ádám

– Mi lehet annak az oka, hogy a hétköznapi emberek ennyire sebezhetőek, ilyen könnyen át lehet őket vágni?

– „…egy hülyeség rövid és egyszerű lehet, ám annak cáfolata általában hosszú és bonyolult.” Ezt Stöckert Gábor fogalmazta meg. Szeretem ezt az idézetet, tűpontos. A tudományos gondolkodás nagyon macerás, sokkal egyszerűbb és gyorsabb egy akármilyen blőd állítást hit alapon elfogadni, mint utánagondolni és ellenőrizni, vajon igaz-e. Mindennapi életünket hatalmas információs nyomás alatt éljük, esélytelen, hogy minden információt feldolgozzunk, megértsünk, ne adj’isten megtanuljunk. Az internet meg egyenesen arra csábít, hogy adatokat egyáltalán ne is tároljunk a fejünkben, arra ott van az okostelefonunk. Körülvesszük magunkat eszközökkel, amiknek a működéséről fogalmunk sincs, csak arra van időnk, hogy használjuk őket, addig, amíg el nem romlanak. Fel sem merül, hogy megjavítsuk őket. A ma embere, ha egyáltalán kérdez, gyors, rövid és határozott válaszokra vágyik – a tudomány meg ennek pont az ellentétét kínálja: dilemmákat, elmélyült szemlélődést, bíbelődést, okfejtéseket, amelyek gyakran elvontak és hosszadalmasak. Erre ma nincs elég idő. A ma embere hajlamos inkább képekben gondolkodni, a gondolatait nem szavakban, hanem vizuálisan (pl. mémekben, gifekben) fogalmazza meg. A klasszikus tudományban ez másképp működik, ott a verbalitás az uralkodó. A tudományos gondolkodás és a hétköznapi emberek lehetőségei és gyakran igényei között a szakadék egyre nő, egyre nagyobb (olykor lehetetlen) feladat lépést tartani a hihetetlenül felgyorsult fejlődéssel, emiatt bizony sajnos sokan feladják. És hát itt jön az, hogy az áltudományok igyekeznek kitölteni azt az űrt, amit ezek között a körülmények között a tudomány (legalábbis úgy tűnhet) hátrahagyott. Az áltudományok éppen azt ígérik, amit a természettudományok (állításuk szerint) nem tudtak megadni: egészséget, szépséget, gazdagságot, boldogságot, a jövő titkait, mindezt persze azonnal, nulla erőfeszítéssel (viszont gyakran jó sok pénzért.) Az áltudományok „eredményeit” nem szükséges megérteni vagy értelmezni, elegendő (és szükséges is) feltétlenül hinni bennük – a tudományban ez pontosan fordítva van.

– Ön szerint miért rossz a kémia sajtója?

– A kémiához egy halom igazságtalan és megalapozatlan negatív sztereotípia kötődik. Nekünk kémikusoknak sokszor a fejünkhöz vágják, hogy amivel foglalkozunk az büdös, környezetszennyező, veszélyes és halálos. Az, hogy a kémiának vannak veszélyei, azt mind tudjuk, de hát ott van a híres angol mondás: There is no free lunch, vagyis: nincs ingyen ebéd. Ha szeretnénk élvezni a kémia (vagy a természettudomány bármely ága) nyújtotta előnyöket és vívmányokat, akkor azért fizetni kell, vagyis meg kell tanulnunk kezelni őket és együtt élni a veszélyekkel. Ehhez pedig stabil tudományos alapismeretekre van szükség, kinek-kinek a maga szintjén. Úgy vélem, hogy a tudós társadalom tagjainak hatalmas a felelőssége, mert azt az üzenetet kellene átadni és elfogadtatni, hogy a vegyészek bár gyakran veszélyes anyagokkal bánnak, ezt a fejlődés érdekében teszik. Csak azért, mert a kémia veszélyes üzem, nem lenne szabad kriminalizálni. Én itt látom a fő gondot, és ezért van például a sajtónak könnyű dolga, ha bele kíván gyalogolni a tudós társadalomba.

Csak azért, mert a kémia veszélyes üzem, nem lenne szabad kriminalizálni Fotó: Kovács-Jerney Ádám

– Ön szerint milyen manapság a tudósok, természettudósok presztízse?

– Ehhez talán nézzük meg, hogyan ábrázolják a filmekben vagy az irodalmi alkotásokban a tudósokat. Itt is tetten érhető lesz egy halom bántó sztereotípia. Talán nem túlzás: a tudós korunk antihőse, legalábbis így szokás ábrázolni. A sztereotipikus tudós figura idősödő, kopasz vagy kócos, szemüveges, fehér köpenyben van, tekintete zavaros, néha elborult, és a kezében egy füstölgő kémcső van valamilyen rotyogó színes folyadékkal. Gyakran őrült, szórakozott vagy együgyű (gondoljunk pl. Fushimishi professzorra a Macskafogó-ból vagy a Vissza a jövőbe Emmett professzorára.) Aztán, ami talán a legfájóbb, nagyon gyakran a tudós maga a főgonosz, aki mindenre elszánt és aljas, pl. Dr. Jekyll, Dr. Senkiházi a Gru-ból, vagy Dr. Genya az Austin Powers-ből, de tudnánk még folytatni a sort. Az sem ok nélküli, hogy az amerikai szlengben a conehead (csúcsfejű) egyaránt jelent idiótát és szuperintelligens embert.

Miért van tehát az, hogy a ma átlagembere hajlamos jobban hinni a csodatevőknek, a kuruzslóknak, a sarlatánoknak, mint nekünk? A fentiek alapján talán érthető. Bele van csepegtetve az emberek tudatába, hogy a tudósok fura szerzetek, afféle csodabogarak, meg amúgy se lehet érteni, hogy mit mondanak. Ráadásul felelősek egy csomó bajért, katasztrófáért, úgy hogy jobb vigyázni velük. Ebben a hamis, csúsztatásokkal teli képben bizony komoly felelősségét érzem a sajtónak. Persze túlzás lenne azt állítani, hogy a tudós társadalom minden tagja egytől egyig Grál lovag: sajnos, tudunk nagyon rossz példákról is. De hát tessék nekem mutatni egyetlen egy olyan társadalmi vagy szakmai csoportot, amely kizárólag feddhetetlen tagokból áll? Néhány férges alma miatt az egész kosárra nem volna szabad azt mondani, hogy romlott.

Dr. Sipos Pál Miklós, a MASOST kutatócsoport (Materials and Solution Structure Research Group) vezetőjeként a szokásos heti megbeszélésen Fotó: Kovács-Jerney Ádám

– Az utolsó kérdésemmel egy régi tévhitet szeretnék tisztázni. A vegyi anyagok valóban veszélyesek?

– Ez az egyik vesszőparipám. A kérdésben is megbújó félelmet és gyanakvást az úgynevezett kemofóbia vagy kémiaellenesség táplálja. Megjelenéséhez nagymértékben hozzájárult Rachel Louise Carson 1962-ben megjelent Néma tavasz című könyve, amely a különböző vegyszerek, pl. a DDT (egy rendkívül lassan lebomló klórozott szénhidrogén) környezetkárosító hatásait elemezte. Carson könyve tekinthető a környezetvédelmi mozgalom nyitányának, létjogosultságához nem férhet kétség. Egyik mellékterméke viszont sajnálatos módon a kemofóbia, vagyis az, hogy az emberek úgy általában félnek a kémiától. Ijesztő például, hogy egy felmérés szerint 2010-ben az európaiak 30%-a vallotta magát kémiaellenesnek.

Először is azt kell tisztáznunk, hogy a világon illetve az univerzumban fellelhető összes anyag vegyi anyag (ha így jobban tetszik, vegyszer, kémiai anyag).Sajnálatos, hogy ha ezt a szót hallja egy átlagember, hogy vegyi anyag vagy vegyszer, szinte automatikusan gonosz, veszélyes szörnyűségre gondol. Pedig rossz hírem van: a világon minden vegyi anyagokból és vegyszerekből áll, és jobban tesszük, ha úgy nézünk a bennünket körülvevő akár legegyszerűbb tárgyra is, mint vegyi anyagokból vagy vegyszerekből összeállított, adott funkciókra tervezett koktélra. Teljesen mindegy, hogy az összeállítást Természet Anyácskánk végezte a boszorkánykonyhájában vagy az ember által alkotott laboratóriumban jött létre. A világ ebből a szempontból egységes. Azt is érdemes tudni, hogy ugyanazt a vegyületet élő szervezetből vagy a természetből is izolálhatják vagy laboratóriumi környezetben is előállíthatják. A kétfajta („természetes” és „mesterséges”) termék között semmi különbség nincs, kémiai viselkedésükben, reakcióikban, kölcsönhatásaikban a természetes forrásból nyert és a mesterségesen előállított vegyületek nem lesznek megkülönböztethetők. Nem igaz tehát az, hogy a természetes anyagok használata előnyökkel bírna a mesterségesekhez képest. Az más kérdés, hogy meg kell fontolni, melyik út a célszerűbb (olcsóbb, gazdaságosabb, környezetkímélőbb) az előállításhoz.

Végül pedig, hogy a kérdésére is válaszoljak: a vegyi anyagok lényegükből fakadóan veszélyekkel járnak. De ettől még nélkülözhetetlenek. Nem lehet őket betiltani, csakúgy, ahogy a napfelkeltét vagy az évszakok váltakozását sem. Így aztán nem marad más megoldás, meg kell tanulni együtt élni velük. Mindenekelőtt tisztában kell lenni a veszélyeikkel, a kísérleteket mindig nagy körültekintéssel, a megfelelő háttér ismeretek birtokában kell megszervezni. Én azt szoktam mondani a hallgatóimnak, hogy a kezünkben lévő kísérleti anyagnak mindig meg kell adni a neki járó tiszteletet, ami azt jelenti, hogy minden fontos dolgot tudnunk kell a rendszerünkről még a kísérlet megkezdése előtt. A kémia nem a felelőtlen robbantgatásokról szól. A képzett vegyész akkor robbant, amikor ő azt akarja, és nem akkor, amikor a vizsgált anyag „robbanni szeretne”. A kémia ama ritka tudományok közé tartozik, néhány mérnöki tudomány és talán a szakácsművészet mellett, amelyek képesek jól kontrollált körülmények között új, eddig ismeretlen anyagokat létrehozni. Ez pedig, amikor sikerül, fantasztikus érzés. Azokból lesznek vegyészek és kémia tanárok, akik ráéreznek erre. Számukra, számunkra így válik a laboratórium veszélyekkel is bíró anyagok tárházából csodálatos játszótérré. Persze, nem lehet mindenkiből kémikus vagy természettudós, de az eddig leírtakkal talán sikerült meggyőznöm az olvasót, hogy a természettudományos alapismeretek nélkül a ma átlagembere fokozottan sebezhetővé válik. A kutatói társadalom, a tanárok feladata, hogy vállalják az aprómunkát és terjesszék azokat az alapvető ismereteket, amelyek csökkentik ezt a sebezhetőséget.

Kovács-Jerney Ádám

Borítókép: A tudósok lennének napjaink antihősei? - interjú Dr. Sipos Pál Miklóssal Fotó: Kovács-Jerney Ádám