Az ember azt gondolja, gondtalan. Ismerjük jelenünk áldásos közhelyeit, micsoda adománya a sorsnak, hogy immár nem – vagy csak igen nehezen – tudunk elveszni, nem – vagyis a régi fogalmaink szerint nem – tudunk elkésni, mert ha el is késnénk valahonnan, a telefonunkkal úgyis előre tudunk mentegetőzni. Az információs technika vívmányai visszamenőleg is, ha nem is teszik értelmetlenné, de más megvilágításba helyezik a drámairodalom nagy konfliktusait. Mennyivel egyszerűbb lett volna például Júlia dolga, ha nem egy lassú lábú hírnökkel, de egy fürge SMS-sel üzent volna a messze bujdokló Rómeónak: „Ne ijedj meg, csak tetszhalok”? Mennyivel egyszerűbben kiismerte a megtévesztett Oronte a csalárd Tartuffe-öt, ha az interneten rákeresve megtalálja addigi gaztetteit? Ebből a szempontból még mindig a levélregények tűnnek a világirodalom kommunikációelméleti szempontból ma is eleven alkotásainak, noha az a rengeteg idő – olykor napok! – amik elteltek a levél megírása és kézbesítése között, mégiscsak a mi sebes korunk előnyeire és szépségeire emlékeztetnek. Arról már nem is beszélve, hogy szegény eleinknek micsoda megpróbáltatás lehetett hosszabb írásokat a szövegszerkesztő áldásos adománya nélkül megalkotniuk, szomorúan beleszorítva a linearitás satujába, mindig csak előre és előre, sohasem átírva a szavakat.
Ó, boldog, elkényeztetett, öntelt gyermeke voltam én is a koromnak egészen addig, amíg nemrég egy reggel arra kellett döbbennem, hogy a kis piros laptopom csak vaksin pislog rám vissza, amikor ideges gombnyomásokkal próbálom visszalehelni bele az életet, hogy legalább azt a pár oldalt adja nekem vissza, amik az elmúlt napok munkái voltak… Olyan könnyű azt hinni, nem is a gépeink gyorsak, hanem mi magunk, hogy a nyom, amit virtuálisan hagyunk magunk mögött, olyan gond nélkül hozzáférhető. És most – talán napokig! – elválasztva kis piros laptopomtól, szomorkodhatok, mint egy szentimentális levélregény magányos hőse, aki egy anzikszot, egy SMS-t sem kaphat a távollévőtől, vajon csak tetszhal-e?
Turi Tímea